Paul Cezanne, francia festő, a XX. századbeli festészet egyik legnagyobb jelentőségű alakja. Jómódú családból származott szülei kívánságára jogásznak készült és csak 1863-tól kezdve szentelte magát teljesen a művészetnek. Első munkáin Delacroix túlfűtött romanticizmusának és Courbet erőteljes realizmusának együttes hatása érezhető. Courbettől megtanulta annak erős tér- és forma érzékét is és fiatalkori képeiben a mély barna tónusokon kívül Courbet plasztikussága határozottan érezhető. Később Cézanne az impresszionisták csoportjához csatlakozott, piktúrája azonban mindvégig eltért azokétól és mindig elárulta az impresszionizmuson túlhaladni akaró tendenciáját. Manet és a többi impresszionista hatása alatt az ő festészete is kivilágosodott, fénnyel telt meg és formái kezdtek szabadabb foltokká oldódni.
A további fejlődés nem folytatja ezt a formabontást, hanem ellenkezőleg, valószínűleg nála is japáni festők befolyására, mutatkozni kezdett valami határozott törekvés a foltok összefoglalására és a kép ritmikus tagolására. A foltok, melyeket a tárgyak szétbontása árán kapott, nem aprózódtak tovább, hanem ellenkezőleg segítőeszközökké váltak arra, hogy a formákat újra összefogja velük. A formáknak ezzel az új eszközű kifejezésével a dolgok egymásközti viszonylatát, organikus rendezettségét igyekezett megmutatni. A legbelsőbb valóság érzést Cézanne a térbeliségben kereste s találta meg, azt azonban nem a plasztikusságban és a három dimenzió kihangsúlyozásában fejezte ki, mint Courbet, hanem impresszionisztikus és illúziószerű módszerekkel. Ez Cézanne művészetének paradox jellemvonása: laza színfoltokkal adja vissza azt, ami nem foltszerű, a zárt tárgyi formákat és a teret.
Ez a paradoxság Cézanne stílusának igen labilis, átmeneti és befejezetlen jelleget ad. Stílusának ellenmondása néhol nagyon szembetűnő, néhol pedig alig észrevehetően elmosódik. Témák szerint változik. Legerősebben megvan tájképeiben, általában, ahol falombozatot kell ábrázolnia és nagyon kevéssé azokon a képeken, ahol a tárgyak természetüknél fogva határozottan elkülönülnek a térben és határozott felületeket mutatnak: házak, interieurök, gyümölcsök és emberi figurák. A középutat e stílus-paradoxia tekintetében portraiti képviselik legjobban. Formáik erőteljesen és organikusan vannak felépítve, de ebbeliségük mégsem olyan szilárd és biztos, mint például egy szobornál, mert a lazán lebegő színfoltok csak sejtetik a körülzárt teret.
A színek nem tapadnak szoros burkolással a test elképzelt anyagához, hanem csak lazán körülfogják azt. Az eszköz tehát impresszionisztikus, az eredmény mégis túlmenő az impresszionizmuson. Így portraiti mélyek, de nem a jellemábrázolás szempontjából, mert számára egy emberi alak is csak egy konstruktív téri valóságot jelent, éppen úgy, mint a világ többi dolga.
Cézanne festői látásának egész ereje és stílusának lehető teljessége a csendéletekben mutatkozik meg. Csendéletképein a foltok nem kapnak ugyan határozott, elkülönült formát, de már nem laza lebegéssel keltik a téri illúziót, hanem szorosabban rátapadnak a dolgok felületére. Bennük valósul meg legteljesebben Cézanne művészi hitvallása: "Az impresszionizmusból valami olyan szilárdat és tartósat alkotni, mint a múzeumok művészete." Művészete ösztönös volt és eredményeit is ösztönösen érte el. Éppen ezért problémáinak megoldása csak félig sikerült neki.
Teljes tisztázásukat és megoldásukat az utána jövőknek hagyta. Aminek Courbet csak őse volt, annak ő igazi megalapozója és megindítója lett: egy új festői törekvésnek, amely a valóságból az abszolútumot akarta kifejezni és amely végső ponton később a kubizmusban csúcsosodott ki. Cézannenak ez a problémafelvető szerepe és jelentősége okozza azt, hogy alig van még egy alakja a modern művészetnek, akivel a kritika annyit és olyan komolyan foglalkozott volna, mint az ő festészetével. Amellett valóságos művészi irányt és iskolát teremtett, amely még ma is virágzik és igen gyakran lehet hallani a "cézanneizmust", mint külön fogalmat emlegetni.
